Az 1831-es belga alkotmány, amely sokáig a klasszikus liberalizmus mintaalkotmányaként példaként szolgált más nemzetek számára, 1970 és 1993 között sorozatos módosítások révén laza föderációvá alakította Belgiumot. A törvényhozók azzal próbálták megmenteni a Flandria és Vallónia közötti ellentéttől egyre inkább lebénuló országot, hogy a legtöbb hatalmat regionális szintre telepítették. Az intézményi megoldás azonban, úgy tűnik, nem tudja megakadályozni a politikai válság mélyülését. Ehhez sajátos módon a koronavírus-járvány is hozzájárult.
A külföldiek számára a brüsszeli Rue de la Loi – flamandul Wetstraat – elsősorban azért fontos, mert itt helyezkednek el a Tanács épülete, illetve a Berlaymont, az Európai Bizottság központi épülete. A belgák számára azonban nemcsak európai jelentősége miatt fontos ez az út, hanem azért is, mert ezen keresztül érkeznek a főváros Flandriához tartozó elővárosaiból érkező ingázók százezrei naponta munkahelyükre. A kijárási korlátozások fokozatos enyhítését végrehajtó Belgiumban éppen ezért az amúgy is feszült flamand-vallon ellentét legújabb csatája egy éppen itt létesített kerékpársáv ürügyén robbant ki. Theo Francken a függetlenségpárti Új Flamand Szövetség (N-VA) egyik vezető politikusa felháborodásának adott hangot, hogy ezzel a kerékpársávval a brüsszeli hatóságok háromszázezer Flandriából ingázó belga állampolgár életét nehezítik meg, majd kijelentette, hogy: „Ennek előbb vagy utóbb szakítás lesz a vége”.
.png)
A flamandok és a vallonok közötti feszültség persze nem újkeletű. Az 1970-es évektől kezdve fenyegeti a konfliktus magát a közös állam létét is. Ennek először intézményi ellenszerét próbálták bevetni, amikor 1970 és 1993 között négy alapvető alkotmányreformot hajtottak végre, mindegyik módosítással gyengítve a központi hatalom és erősítve a régiók és a nyelvi közösségek hatásköreit. Mindennek eredményeként azonban olyan bonyolult politikai rendszer jött létre, ahol az egymást átfedő illetékességű és hatáskörű intézmények valójában nem segítik, hanem bénítják a politikai közösség működését.
A 2015-ös párizsi és a 2016-os brüsszeli terrortámadások Belgiumba vezető szálai már elrettentő példaként szolgáltak arra, hogy az intézményi széttöredezettség és a hatásköri versengések hogyan segíthetik elő terrorista csoportok működését, illetve hogyan mondhatnak csődöt tetteik megakadályozásában. Ennek kapcsán elemzők már Belgiumról, mint kudarcos államról beszéltek. Nemcsak a terrorizmus, a koronavírus-járvány is felszínre hozza ugyanakkor a működési problémákat.
Éppen a járvány kirobbanásakor derült ki, hogy az egészségügyi miniszter anélkül semmisítette meg a stratégiai maszkkészletet, hogy újakat rendelt volna. A végül pótlásukra beszerzett három millió kínai maszkról rögtön megérkezésük után kiderült, hogy gyenge minőségük miatt gyakorlatilag használhatatlanok. A kudarc nem egyedi: az esetet megelőzően már kiderült, hogy a kormány korábban egy valószínűleg csaló török céget bízott meg a szállítással, mert sohasem érkeztek meg a megrendelt maszkok, korábban pedig egy, a flandriai kórházaknak szánt százezer maszkos kínai szállítmányról derült ki ugyancsak, hogy elégtelen minősége miatt nem lehet felhasználni. Hasonlóképpen konfliktust robbantott ki a két országrész között a járvány eltérő kezelése. Flandria csak napokkal Vallónia és Brüsszel után volt hajlandó bevezetni az óvintézkedéseket, kritikusai állítása szerint fölöslegesen kockáztatva ezzel a veszélyeztetett csoportok tagjainak életét.
A válságot, amelynek a föderáció sem tudja felmutatni az ellenszerét, valójában bizalmi és politikai tényezők is súlyosbítják. Amint a brüsszeli kerékpársáv esete is mutatja, a két közösség között amúgy is meglehetősen nagy a bizalmatlanság. Ennek a most már több mint fél évszázada egyre gyorsuló ütemben zajló elhidegülési folyamatnak újabb lökést adott a koronavírus-járvány. A bevezetett korlátozások a közösségeket is zártabbá tették, sok esetben megszüntetve a közösségközi kommunikációra vagy kapcsolódásra lehetőséget adó eseményeket, fórumokat. A ritkuló kommunikációs szövet pedig távolabb taszította az egymást amúgy is gyanakodva méregető flamand és vallon közösségeket.
Ezt a távolodási folyamatot szimbolizálja és egyben erősíti is a két régió közötti eltérő irányú fejlődés a politikai preferenciákat illetően. Míg Flandria az utóbbi időben következetesen jobbra szavaz, és ma már legnagyobb pártjává az Új Flamand Szövetség lett, addig Vallónia és Brüsszel inkább a baloldali és a zöld pártokat részesíti támogatásban. Mivel valójában Belgiumban már nem létezik szövetségi pártrendszer, így ez a divergencia a szövetségi szintű politikában is érezteti hatását. A 2019. májusi szövetségi választások után ugyanis a Flandriában első helyen végzett Új Flamand Szövetség és a Vallóniában győztes Szocialista Pártnak (PS) kellett volna kormányt alakítania. A baloldal és jobboldal azonban nem talált egymásra, így fél évnyi tárgyalás után a liberális Sophie Wilmest bízták meg ügyvivő kormány megalakításával addig is, amíg az egymással egyet nem értő győztesek meg nem állapodnak. Az ideiglenes helyzet azóta állandósulni látszik, jól mutatva, hogy mennyire távol áll egymástól a két közösség mind jelenbeli vonzalmait, mind pedig jövőképüket illetően.
Ebben a helyzetben vált jelképes esetté a brüsszeli kerékpársáv létesítése, jó példaként szolgálva arra, hogy egy megbomlott bizalmi viszonyban lévő együttélésben már a legkisebb gondok is nagypolitikai jelentőségűvé válnak.
2020-05-15 – Dr. Navracsics Tibor
Kép: The Brussels Times