Lassan körvonalazódik a koronavírus-járvány okozta gazdasági válság kezelésének lehetséges uniós technikája. Viták ugyan még maradtak fenn, úgy tűnik azonban, hogy győzött az az érvelés, miszerint a bajba jutott gazdaságokat uniós segítséggel kell kihúzni a válságból. A kérdés, hogy a minden eddiginél nagyobb gazdasági ösztönzőcsomag az uniós szint erősödéséhez vezet-e.
Ursula von der Leyen május 13-ai európai parlamenti beszéde, majd Merkel és Macron május 18-ai megállapodása óta lehetett érezni, hogy a nagy vita, amely most már két hónapja folyik, és arról szól, hogy hogyan segítsék meg a koronavírus-járvány következtében bajba jutott elsősorban dél-európai gazdaságokat, a végéhez közeledik. Ma már nem kérdéses, hogy lesz valamilyen összehangolt akció, mint ahogyan az sem, hogy a pénzügyi mozgástér bővítésére az Európai Bizottság tagállami garanciavállalással vehet majd fel hitelt a tőkepiacokon.
Vita maradt fenn ugyanakkor a segítség módjáról. Míg a dél-európai országok elsősorban támogatást szeretnének kapni, a „takarékos négyek” – Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország – ragaszkodnak ahhoz, hogy a gazdasági újjáépítés segítésére csakis hitelt lehessen folyósítani. Ahogyan az lenni szokott, a Bizottság javaslata ezúttal is középutat célozta meg: az összességében 750 milliárd eurós csomagból 500 milliárd támogatásként, 250 milliárd pedig hitelként lesz elérhető a tagállamok számára.
A viták ellenére azonban Macron francia elnök és Merkel német kancellár kezdeményezése egy ötszáz milliárd eurós európai újjáépítési alap létrehozására úgy tűnik, hogy a konkrét segítség módját is eldöntötte. A két ország közös cselekvése nemcsak azt mutatta meg, hogy mind a mai napig a francia-német együttműködés az európai integráció dinamikáját meghatározó erő, de azt is, hogy mind a két ország elkötelezett az európai együttműködés erősítése mellett.
A nagyobb utat kétségtelenül Németország tette meg. Franciaország a vita kezdete óta a déli országok pártját fogta, sőt, a koronakötvény bevezetését is elképzelhetőnek tartotta. Németország volt mindeddig a takarékos, a költségvetési fegyelmet és a pénzügyi óvatosságot minden elé helyező országok néha látható, néha láthatatlan vezetője. Az ötszáz milliárd eurós alap létrehozására vonatkozó javaslattal Németország, elmozdulva hagyományos pozíciójától azt demonstrálta, hogy az Európai Unió érdekeiért hajlandó nagyobb áldozatot is hozni.
A kevésbé idealista álláspont szerint persze nem annyira Németország európai elkötelezettsége, hanem sokkal inkább egyre kiterjedtebb gazdasági érdekeltségei alapozzák meg az ország mélyebb kontinentális szerepvállalását. Ma már a dél-európai országok gazdasági fontossága a német termelés számára is nyilvánvaló. A német gazdaságnak nem érdeke egy tartósan gyengélkedő Dél-Európa. Ebből adódóan a német-francia kezdeményezésű újjáépítési alap valójában nem áldozat, hanem befektetés a németek számára.
Akár önzetlen idealizmus, akár gazdasági számítás áll a német lépés hátterében, az eredmény ugyanaz. A hétszázötven milliárd eurós újjáépítési alap egy olyan intézmény megjelenését jelenti, ami ugyan nem eurókötvény, azonban ahhoz hasonlóan szintén a pénzügyi terhek közösítését vállalja fel.
Nem véletlen, hogy egyes elemzők az európai integráció hamiltoni pillanatáról beszélnek. A hasonlat arra utal, hogy 1790-ben Alexander Hamilton a szövetségi szint nevében magára vállalta az Egyesült Államok tagállamainak a függetlenségi háború következményeként felhalmozott adósságait. Ezért akár azt is mondhatjuk, hogy az első ténylegesen működő szövetségi szakpolitikai terület az államadósság kezelése volt.
Így utólag, a történelmi események ismeretének fényében azt is mondhatjuk, hogy Hamilton lépése az államépítés szempontjából zseniálisnak bizonyult. Egyetlen népszerű lépéssel oldotta a tagállamok bizalmatlanságát a szövetségi szinttel szemben, és egyben bizonyította is a föderáció a hasznosságát, hiszen egyébként ezt a mennyiségű adósságot az egyes államok vélhetően csak nehézkesen tudták volna visszafizetni. Ráadásul, azzal, hogy a szövetségi szint megtette ezt a lépést, meg is fordította a tagállamok és a szövetségi szint közötti viszonyt, hiszen innentől kezdve a tagállamok voltak lekötelezettjei a szövetségi szintnek.
A most tervezett újjáépítési alap semmiképpen sem feleltethető meg jelentőségét tekintve a kétszázötven évvel ezelőtti amerikai lépésnek. Ilyen értelemben tehát a szerdai döntés semmiképpen sem tekinthető hamiltoni pillanatnak. Mégsem elhanyagolható ugyanakkor a lépés fontossága, hiszen azzal, hogy az Európai Bizottság egy 750 milliárdos összköltségű újjáépítési csomag gazdájává válik, a tagállamokkal kialakított viszonyában is egy új fejezet veheti kezdetét.
2020-05-27 - Dr. Navracsics Tibor