Az Európai Parlament szükséges reformjáról

A szemünk előtt vész el az európai nemzetek békés párbeszéde. Gondolatok az Európai Parlament elmúlt években tapasztalt torzulásáról és a probléma lehetséges megoldásáról. 

Tíz évvel ezelőtt az Európai Parlament még az európai és nemzetközi párbeszéd izgalmas, pezsgő helyszíne volt. A 27 tagállam 751 képviselője és a munkájukat segítő hasonlóan színes asszisztensi és szakértői gárda mindennapjai méltán vonzották a diplomácia és a nemzetközi kapcsolatok iránt érdeklődő fiatalokat. Az Európai Parlament Európa kávéháza volt, ahol a különböző nemzetek képviselői nap, mint nap eszmecserét folytathattak egymással, a vitákból közös, mindenki számára előnyös, jövőbe mutató pozitív projektek bontakozhattak ki. A politikai nézeteltéréseket mederben tudta tartani a békés európai együttműködés iránti felelősségérzet, amely megköveteli, hogy minden képviselőnek megadják a neki járó tiszteletet, származási országától és párthovatartozástól függetlenül. Létezett egy európai minimum, amely abból a különleges adottságból fakadt, hogy az Európai Parlament nem klasszikus parlament, ahol csak különböző pártpolitikai alakulatok néznek farkasszemet egymással, hanem egyben nemzetközi intézmény is, amelyben a különböző nemzetek nyújtanak kezet egymásnak a béke és a tiszteletteljes párbeszéd jegyében. 

Az Európai Parlament jelenlegi vitáit, működését követve megállapítható, hogy az intézmény mára már csak árnyéka régi önmagának. Első látásra lehet, hogy kontrasztosabb, hangosabb, mediatizáltabb, de erkölcsi és morális értelemben gyengébb és hiteltelenebb. Az egykor párbeszédre ösztönző kávéház jelleget legfeljebb már csak a Parlament tényleges kávézói őrzik, – bár a koronavírus miatti távolságtartás ezeket is megtépázta –, ahol egy-egy négyszemközti eszmecserében még érvényesülni tud a humánum, az értelem és a tisztelet szellemisége, amely az üléstermekből már rég eltűnt, vagy legalábbis csírájára zsugorodott. 

 „Tényleg szükség van arra, hogy nemzeti politikai csatározások rendezésére szolgáló színház legyen belőlünk?” – tette fel a kérdést Joseph Daul francia politikus, az Európai Néppárti Frakció akkori elnöke 2011 márciusában az egyik első, Magyarországgal kapcsolatos európai parlamenti vitán. Ezt a kérdést, mint a régi idők normalitását őrző ereklyét érdemes jól az eszünkbe vésnünk. Az egykori néppárti frakcióvezető röviden, tömören fogta meg a lényeget. Egyrészt rávilágított a Magyarországgal kapcsolatos európai parlamenti viták mögött meghúzódó önös pártpolitikai kalkulációkra. Másrészt kifejezésre juttatta azt is, hogy az Európai Parlamentet ilyen célokra használó törekvések illegitimek. Harmadrészt jól érzékeltette, hogy amennyiben a Parlament letér eredeti, szerződésekben rögzített útjáról, és európai kérdések megvitatása helyett a tagállamok belpolitikájába kezd el beavatkozni, saját hitelességét ássa alá. 

Sajnos az egykor költőinek szánt kérdésben felvázolt kép mára valósággá vált. Míg 2011-ben kivételes esetnek számított, hogy az Európai Parlamentben egy uniós tagállam politikai kereszttűzbe került, mára egyre több, jellemzően közép-európai tagállam találja magát nemzetközi politikai össztűzben. Az Európai Parlament plenáris és szakbizottsági ülésein állandó, visszatérő napirendi pontot képeznek a magyar, a lengyel, vagy éppen a szlovén és a cseh belpolitikai kérdések. Számos képviselő nemcsak, hogy nem tart távolságot ezen országok belpolitikájától, hanem a politikai haszonszerzés reményében szándékosan keresi is a támadási lehetőségeket. Akad olyan német zöldpárti európai parlamenti képviselő, aki kifejezetten Magyarország bírálására szakosodott. Naponta több bejegyzést tesz közzé a közösségi médiában, amelyekben a legapróbb magyar politikai fejleményeket is elfogult, túlfűtött, cinikus hangnemben kommentálja, és folyamatosan a magyar kormány megbuktatására szólít fel. 

A 2019-es választások utáni új generációs európai parlamenti többség soha nem látott mértékű ideológiai töltettel politizál, a legtechnikaibb szakpolitikai dossziékat is saját világnézetének erőltetésére használja fel, ellehetetlenítve ezzel a sikeres európai együttműködés szempontjából kulcsfontosságú konszenzus megalkotását a különböző ügyekben. Aki az Európai Parlament üléseit hétről hétre követi, az maga is megtapasztalhatja, hogy sajnos számos képviselő felszólalásából sugárzik a gyűlölet és a személyeskedés. A párbeszéd helyett mások véleményének megvetése, tagállamok módszeres kioktatása jellemzi manapság a fogságba ejtett, egykor szebb időket megélt és minden bizonnyal többre hivatott európai intézményt. 

A Parlament letért eredeti útjáról, mely lényege az lett volna, hogy erősítse az európai uniós döntéshozatal demokratikus karakterét. Helyette szembefordult a tagállami demokráciákkal és a hazájukban megválasztott kormányok, nemzeti parlamentek, alkotmányozók döntéseinek módszeres bírálatával van elfoglalva. A tagállamokon rendszeresen számon kéri a jogállamiságot és a hatalmi ágak szétválasztását, miközben önmaga folyamatosan átlépi az uniós alapszerződésekben rögzített hatásköreit, határozataiban nyíltan nyomást gyakorol a különböző országok alkotmánybírói és rendes bírói testületeire, és fenyegetően előirányozza, hogy az Uniónak „szorosan nyomon kell követnie” a tagállami bíróságok ítéleteit is.

Az Európai Parlament ilyen jellegű torzulása elsősorban a benne jelenleg többségben lévő politikai erők felelőssége, hiszen ők döntenek arról, mi kerüljön a Parlament napirendjére, és ők fogadják el a sokszor mértéket nem ismerő, a józanésztől elrugaszkodott, a Parlament hatáskörein túlterjeszkedő állásfoglalásokat. Az elmúlt években tapasztalt jelenség azonban olyan súlyos szintre jutott, hogy nem elég abban bízni, hogy egyszer egy eltérő politikai összetételű európai parlament képes lesz felelősségteljesebben, az európai nemzeteknek a kellő tiszteletet megadva politizálni. Az intézmény hitelességét és tekintélyét ássa alá, ha ilyen mértékben kiszolgáltatott a mindenkori többség féktelen akaratának. Ha az Európai Parlamentet ma egy bizonyos szélsőséges ideológia hatalmába keríthette, holnap jöhet egy másik, hasonlóan durva szélsőség, amely ezt ugyanígy megteheti. Mindez hatalmas károkat okoz az intézménynek és az egész európai együttműködésnek, hiszen folyamatosan ellentéteket generál és viszályt szít az európai nemzetek között, ahelyett hogy az európai országokat együttműködésre ösztönző közös pontokra segítene rátalálni. 

Az Európai Parlament hitelességét visszaállítandó és politikai önkénynek való kitettségét megszüntetendő, el kell gondolkozni az intézmény lehetséges reformján. A Parlament átalakításának gondolata önmagában nem lehet tabutéma, hiszen arról az intézményen belül jelenleg is folynak viták, és folyamatosan készülnek belső munkacsoporti javaslatok. Ugyanakkor tény, hogy a Parlament reformjáról szóló ma divatos eszmecserék középpontjában általában az áll, hogyan lehetne az intézményt még több hatalommal felruházni, és hogyan lehetne gyökerestől megszüntetni a nemzetállamokhoz fűződő utolsó kapcsolódási pontjait is. A csúcsjelölti rendszerre, vagy a transznacionális választási lista bevezetésére vonatkozó ötletek tipikusan ilyen jellegű kezdeményezések. Előbbi értelmében a tagállamok elveszítenék beleszólásukat abba, hogy ki vezesse az Európai Bizottságot, utóbbi szerint pedig olyan embereket kellene ültetni az Európai Parlament padsoraiba, akiket nem a tagállamokban, hanem összeurópai szinten választanának meg. Az Európai Parlament folyamatos hatalomnövelése és önállósulása mellett általában felhozott érv, hogy a demokratikusan választott intézmény erősítése csak jó irányba terelheti az Uniót. Azonban az Európai Parlament esetében is érvényesülnie kell annak a Montesquieu-i gondolatnak, mely szerint egyetlen intézmény hatalma sem lehet korlátlan. Franciaország példája is mutatja, hogy ezen elv alól a parlamentek sem képezhetnek kivételt, hiszen az országban a XX. század közepén hozták létre azt a ma is érvényben lévő államberendezkedést, amely jelentősen csökkentette a parlament korábbi rendszerben tapasztalt túlhatalmát. 

Az Európai Parlament, és általában véve az Európai Unió számára nem az lenne a hasznos, ha az intézmény hatalmát mohón tovább növelnék. Helyette a hatáskörök szigorúbb lehatárolásával és betartatásával azt kellene biztosítani, hogy az európai képviselők azokkal a témákkal töltsék idejüket, amelyekre valóban felhatalmazást kaptak. Az európai országok folyamatos támadása nem tartozhat az európai parlamenti képviselők tevékenységi körébe, főként nem lehet ez a fő elfoglaltságuk, mert ezzel nem építik, hanem rombolják az európai együttműködést. A parlamenti munkát vissza kell terelni a korábbi mederbe, az Európát alkotó nemzetállamok ellen fellépő agresszív ideológiai túlkapások lehetőségét pedig ki kell zárni. 

Mindehhez meg kell erősíteni az Európai Parlamentben a nemzeti komponenst. Az intézményben ülésező képviselők és az európai nemzetek közötti kapcsolatot újra szorosabbá kell fűzni. Erre jelenthetne megoldást, ha az európai parlamenti képviselőket legalább részben a tagállamok nemzeti parlamentjei delegálnák. Így megmaradna az intézmény választott, képviseleti jellege, ugyanakkor erőteljesebben érzékelhetővé válna, hogy az intézmény padsoraiban nemcsak politikai frakciók, hanem nemzetek képviselői is ülnek egymás mellett. Ezeknek a képviselőknek jogot lehetne biztosítani arra, hogy amennyiben azt tapasztalják, hogy egy európai parlamenti vita, jelentéstervezet vagy állásfoglalási indítvány bizonyos országokat érintő belpolitikai csatározásba torkollik, szót emelhessenek ellene és levetethessék a napirendről. Az ilyen típusú strukturális biztosíték jelentősen növelhetné az intézmény komolyságát, visszaadhatná régi tekintélyét és európaiságát. 

A fenti reform kétség kívül az uniós alapszerződések módosítását igényelné, amelyre ritkán adódik lehetőség. A jelenleg zajló, Európa jövőjéről szóló konferencia miatt azonban most reális esély mutatkozik a szerződések módosítására, így a remény sem hamvában holt, hogy az Európai Parlament, megfelelő strukturális garanciák beiktatásával, visszaszerezheti régi méltóságát.

2021.10.27. Gát Ákos Bence

Kép: Európai Parlament Strasbourg