Oroszország Ukrajna elleni agressziója nem csupán a világpolitikában nyitott új lapot, de a nemzeti kisebbségek védelmében is új helyzetet teremt. Az orosz politikai vezetés visszatérően hivatkozik arra, hogy a nemzeti kisebbségek védelme érdekében volt szükség az Ukrajna elleni „különleges katonai hadművelet” megindítására. Bár ezek az orosz igazolási kísérletek nyilvánvalóak távol állnak a valóságtól, arra alkalmasak lehetnek, hogy a nemzeti kisebbségek problémáját démonizálják. A magas labdákat számos politikus már le is csapta, és reális az esélye annak, hogy a nemzeti kisebbségek védelme is a háború áldozatává válik – éppen ahogy ez már egyszer megtörtént a második világháborút követően.
„Ha az ukrán rezsim nem indított volna frontális támadást az oroszok ellen, és nem próbálta volna betiltani a magyar és a román nyelvet is, amikor elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, (...) akkor semmi sem történt volna” – mondta Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a TASZSZ orosz állami hírügynökségnek adott interjújában. Lavrov továbbá elismerően szólt Magyarországról annak kapcsán, hogy Budapest kiemelt figyelemben részesíti a kárpátaljai magyarokat, és támogatja identitásuk megőrzését.
Bár Lavrov a magyar nemzetfelfogás szempontjából egy teljesen természetes, Alaptörvényből is fakadó jelenségre utalt, vagyis, hogy a magyar kormány határozottan kiáll a határon túli magyarság mellett, a jelenlegi nagypolitikai hangulatban mégis keserű szájízt hagy maga után az orosz külügyminiszter nyilatkozata. Egyrészt, az orosz politikai vezetés elismerése napjainkban inkább átok, mint áldás. „Dicsérjen téged a Szergej Lavrov” – kívánhatják rosszakaróiknak manapság az európai politikusok. Másrészt, az ilyen megnyilatkozások nem véletlenek; konkrét politikai céljuk van, ami jelen esetben – éppen a fentiek okán – annak a hazánkra nézve rendkívül káros értelmezésnek az erősítése, miszerint Magyarország az orosz agresszió megítélésének a kérdésében nincs egy platformon nyugati partnereivel. Lavrov vélhetően nem azért szól „elismeréssel” Budapest nemzetpolitikájáról, mert azzal egyetértene, hanem hogy megpróbálja ezt a politikát, és ezáltal a magyar kormányt negatív színben feltüntetni a Nyugat szemében.
Ezen felül az ilyen orosz kijelentések nem csupán Magyarország számára károsak, de a nemzeti kisebbségek védelmének kérdését is aláássák. Az a körülmény, hogy a második világháború kirobbantásához is részben a nemzeti kisebbségek rendezetlen helyzete nyújtott ürügyet, a mostani helyzettől sem független, hiszen – ahogy a fentiekből is látszik – Oroszország Ukrajna ellen elkövetett agressziójának igazolásában is jelentős szerepet játszott a nemzeti kisebbségek helyzete.
A nemzeti kisebbségek védelmének egy fontos színtere – a hazai és nemzetközi érdekérvényesítés mellett – az anyaország szerepe a területén kívül élő nemzeti közösségeinek védelmében. A magyar nemzeti kisebbségek és Magyarország kapcsolata e tekintetben különösen erős. Magyarország európai szintű összehasonlításban is kiemelkedő figyelmet fordít a határain túl élő magyarok védelmére, amelyre alkotmányos kötelezettsége áll fenn a magyar kormánynak. Ha csak az ukrajnai viszonylatot vizsgáljuk, mint ismert, Magyarország kormánya 2017-től keményen kritizálta az ukrán vezetést kárpátaljai magyarok korábban szerzett jogainak elvétele miatt. E anyaállami politikai érdekérvényesítés kiemelt eszköze volt a miniszteri szintű NATO-Ukrajna ülések blokkolása, amivel Magyarország a kisebbségi status quot kívánta helyreállítani. Emiatt Budapestet számos olyan igaztalan vád érte, hogy „Putyin trójai falovaként” valójában a kárpátaljai magyarlakta területek visszaszerzésére törekszik. Ezen abszurd vádak eloszlatásában nyilván nem segít, hogy Putyin a kisebbségek védelmével igazolja Ukrajna megszállását, illetve párhuzamosan Lavrov külügyminiszter is megdicséri Budapestet a karakán nemzetpolitikája miatt.
Ezeket a magas labdákat természetesen a Magyarországgal szomszédos államok egyes politikusai is rendre leütik, és megpróbálják kihasználni a nemzeti kisebbségi törekvések ellenében (vagy éppen hazánk nemzetközi pozíciójának gyengítése, esetleg pusztán hangulatkeltés általi belpolitikai haszonszerzés céljából). Ennek ékes példája Boris Kollár szlovák házelnök kijelentése, miszerint orosz agressziót kihasználva Orbán Viktor hamarosan „felparcellázhatja” Szlovákiát. De hasonló hangulatkeltésre ragadtatta el magát a kormánypárti Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) képviselője, Andrej Stančík is, az országban uralkodó oroszpárti hangulat kapcsán a magyar megszállás veszélyével fenyegetett: „Putyin kijelentette, Ukrajna mindig orosz volt, és sok szlovák tapsolt neki. Akkor is tapsolni fognak, ha Magyarország vezetője jelenti ki, hogy Szlovákia mindig magyar volt?”
Ezen felül korábban is előfordult, hogy a magyar kisebbségi közösségek melletti anyaállami kiállást a szomszédos országok soviniszta politikusai a régió stabilitására veszélyes cselekményként igyekeztek láttatni, biztonsági kockázatként beállítva ezt a kapcsolatot. Így tett Martin Klus külügyi államtitkár is tavaly tavasszal, aki akkor Dél-Oszétiával és Abháziával emlegette egy lapon a felvidéki magyar közösséget. Ezt követően azonban az Ukrajna elkövetett orosz agresszió egy sokkal kézreállóbb és hatékonyabb eszköz lesz a szándékosan félrevezető hangulatkeltéshez a nemzeti kisebbségek melletti anyaállami fellépés kapcsán.
A kisebbségi jogkiterjesztés ellen fellépő nacionalista hisztériakeltésnek ráadásul számos baloldali fősodratú nyugati sajtótermék is megágyaz a saját, szintén hasonlóan káros Magyarország-ellenes hangulatkeltésével. 2021 októberében például a New York Times rótta fel a magyar származású – egyébként demokrata – Maximilian Telekinek, hogy egy Fehér Ház által szervezett informális szakmai egyeztetésen több kérdést tett fel az ukrajnai nemzeti kisebbségek helyzetéről – egy olyan ügyben, amelyet Orbán Viktor bunkósbotként használ Ukrajna ellen, írja a lap.
Az orosz vezetés kisebbségi kérdést felhasználó retorikája azért is különösen aggasztó, mert hasonló helyzetben a nemzeti kisebbségek védelme néhány évtizeddel ezelőtt már hosszú évtizedekre lekerült a napirendről. A nemzeti kisebbségek problémája az I. világháborút követő területi változások következtében vált az európai politika hangsúlyos kérdésévé. A „Nagy Háború” után a Nemzetek Szövetsége keretében a kisebbségvédelem egy sajátos rendszerét hozták létre, amely azonban rövid időn belül kudarcot vallott. Számos nemzeti kisebbség helyzete rendezetlen maradt, ráadásul éppen e rendezetlen helyzet jelentett ürügyet a második világháború kirobbantásához. 1945 után aztán kialakult az a vélemény, hogy a kisebbségi jogok veszélyt jelenthetnek az államok stabilitására. Uralkodó vált az elképzelés, miszerint pusztán az emberi jogok elegendő védelmet nyújtanak a kisebbségeknek. A nemzeti kisebbségi kollektív, közösségi jogai ezzel párhuzamosan évtizedekre háttérbe szorultak.
Az orosz érvelésben a nemzeti kisebbségek védelme egy igaztalan ürügy, hiszen, ha valóban ez lett volna az orosz vezetés célja, akkor Oroszország nem indít teljeskörű inváziót Ukrajna ellen. A nemzetközi jog keretei között egy másik országban élő kisebbség rendezetlen helyzete egyébként sem lehet legitim ok az adott állam lerohanására. Való igaz: Ukrajna 2014 óta folyamatosan és egyre szigorúbban lépett fel a területén élő őshonos nemzeti kisebbségek ellen, nem csupán az orosz nyelvű, de a többi nemzetiség jogait is csorbította, kisebbségellenes politikája számos emberi és kisebbségi jogi aggályt vont maga után, amelyek miatt 2017-től Magyarországgal is folyamatosan vitában állt. Ez azonban nem lehet ok az orosz agresszióra, hiszen egy rendkívül veszélyes precedensnek nyitná meg az utat, amely az egész jelenlegi világrendet képes lenne megrengetni. Az orosz agressziót tehát a leghatározottabban el kell ítélni, különösen a nemzeti kisebbségek védelmére irányuló „igazolási” kísérleteket, hiszen ellenkező esetben lehetőséget adunk arra, hogy a kisebbségi kérdést kiemeljük a nemzetközi jog talaján nyugvó megoldásokat feltételező gondolati rendszerből, és ezzel a nemzeti kisebbségek kérdését is démonizáljuk.
Bizonyos megközelítésben éppen a nemzeti kisebbségek védelmének nemzetközi garanciáinak hiánya és a kérdést szőnyeg alá söpörni kívánó politikai megközelítés miatt lehetett újra a nemzeti kisebbségek „védelme” ürügy egy újabb háborúhoz; ha lett volna ténylegesen végrehajtható nemzetközi garanciarendszer, az azonban az orosz agresszió esélyét is csökkentette volna.
A nemzeti kisebbségek védelme eddig is az európai politika mostohagyerekének számított, Közép- és Kelet-Európában a kontinens belső békéje fenntartása érdekében ugyanakkor a nemzetiségi kérdés nem tehető zárójelbe, mert az a demográfiai és etnikai valóság figyelmen kívül hagyását jelentené. Az elmúlt évtizedekre jellemző asszimiláció mint békés politikai cél sem lehet valós megoldás, ha ugyanis nem törekedünk a Európa eredendő sokféleségnek, a regionális kultúrák és identitások megőrzésére, ideértve a kisebbségben élő nemzeti közösségek sajátosságait, az éppen Európa igazi arcának felszámolását jelentené. Bár több európai vezető politikai szereplő látszólag hajlik erre az elméleti síkon kényelmes megoldásra, az ilyen polgároktól elrugaszkodott elképzelések esetében a valóság mindig visszaköszön. Európa regionális sajátosságainak és a kontinens békéjének megőrzése szempontjából tehát egyaránt fontos, hogy a fürdővízzel ne öntsük ki a gyereket, és a nemzeti kisebbségi kérdés és jogos törekvések ne legyenek az orosz agresszió áldozatai.
2022.06.21. Dr. Tárnok Balázs
Kép: Flickr.co