A jogállamiság a 2010-es évek elejétől fokozatosan az Európai Unió egyik legfontosabb politikai témájává lépett elő. A kérdésről a nemzetközi szakirodalom is bőven értekezik, a tanulmányok nagy többsége azonban kizárólag arra fókuszál, hogyan tudná az EU minél szorosabban ellenőrizni a tagállamokat. Ez a kérdésfeltevés leszűkítő és nem alkalmas arra, hogy átfogó képet kapjunk arról, ami valójában az EU-ban történik a jogállamiság ürügyén. Fontos lenne, hogy a tudományos világ szélesítse a vizsgálati perspektívát, különös tekintettel arra, hogy az uniós intézmények „jogállamisági” tevékenysége már a nemzetgazdaságokat sodorja nehéz helyzetbe.
Az EU jogállamiság-ellenőrző eszközeit vizsgáló hazai és nemzetközi mainstream elemzések általában – kimondva vagy kimondatlanul – bizonyítást nem igénylő alapfeltevésként fogadják el, hogy egyes tagállamokban sérül a jogállamiság. A probléma az, hogy ez az axióma túlságosan leszűkíti az elemzési keretet, ezért nem alkalmas arra, hogy olyan elemzéshez vezessen, amely átfogó képet nyújthat az európai jogállamiság-politika valóságáról. Csőszerűen egy irányba tereli a gondolkodást, csak annak feszegetését teszi lehetővé, hogyan tudna fellépni az Európai Unió a jogállamot „lábbal tipró” tagállamokkal szemben. Az ilyen típusú elemzések természetükből adódóan legfeljebb abban térhetnek el egymástól, hogy milyen eszközöket javasolnak az Európai Uniónak a „vétkes” tagállamokkal szembeni fellépéshez, miközben nem képesek közelebb vinni bennünket az európai jogállamisági vita átfogó értelmezéséhez.
Az ilyen mainstream elemzések közös jellemzője, hogy nem hajlandóak figyelembe venni azokat a felvetéseket, amelyek bármilyen módon megkérdőjelezik, hogy valóban sérül-e egyáltalán a jogállamiság egy adott tagállamban. Ez súlyos hiányosság, hiszen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy gyakran politikusok, vagy hatáskörökért és politikai hatalomért küzdő intézmények fogalmazzák meg a jogállamisági kritikákat politikai ellenfeleikkel szemben, amelyeket emiatt különös fenntartással kellene kezelni.
A legtöbb meghatározó publikáció, az uniós intézmények dokumentumaihoz hasonlóan az által spórolja meg az érvek és ellenérvek tüzetes vizsgálatát, hogy "általános" vagy "rendszerszintű" problémákat említ, anélkül, hogy azok alkotóelemeit tételesen bizonyítaná. Ha ugyanis az uniós jogállamisági mechanizmusokkal foglalkozó mainstream elemzők akár csak egy pillanatra is elfogadnák, hogy megkérdőjelezhető az az alapfeltevésük, mely szerint egy, az EU által bírált országban veszélyben van a jogállamiság, az egész elemzési és érvrendszerük koherenciája megbomlana. Nem tudnának ugyanis választ adni arra a kérdésre, hogy miért fogalmaz meg az EU jogállamisági kritikákat egy tagállammal szemben, ha az valójában nem is követett el jogállamisági jogsértést. Márpedig ezzel a lehetőséggel is számolni kellene, hiszen az érintett államok vitatják az EU kifogásait, és semmi sem indokolja, hogy ezekben a vitákban automatikusan az EU-nak adjanak igazat.
A valóság minél pontosabb ábrázolása végett, célszerű lenne, hogy új megközelítés váljon általánossá az uniós jogállamisági kérdéskörrel foglalkozó szakirodalomban. Az új megközelítés alapja, hogy számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy a tagállamokkal szembeni európai jogállamisági kritikák részben vagy egészben megalapozatlanok lehetnek. Egy ilyen, semlegesebb kiindulópont akkurátusabb, a valóságot hívebben tükröző következtetésekhez vezethetne a jogállamisági viták hátterével kapcsolatban. Az uniós jogállamisági eszközrendszert vizsgáló tanulmányok ily módon gyakrabban foglalkozhatnának azzal a kérdéssel, hogy milyen politikai és intézményi szereplők, milyen politikai érdekektől és nézetektől befolyásoltan alakítják, vagy alkalmazzák az uniós jogállamisági mechanizmusokat. Különös hangsúlyt fektethetnének arra is, hogy a jogállamisági viták és az azok mentén létrehozott intézményesített eszközök hogyan függenek össze az EU mélyebb politikai törésvonalaival, például az Európai Egyesült Államok és a Nemzetek Európája közötti ellentéttel, vagy a demokratikus és liberális elvek között tapasztalható feszültséggel.
A megszokottól eltérő, új, szélesebb körű megközelítés általánossá válása azért is lenne különösen fontos és időszerű, mert mára az EU oda jutott, hogy intézményei a jogállamisági eszközrendszeren keresztül – morálisan erőteljesen megkérdőjelezhető módon – súlyos világválságok idején próbálnak gazdasági nyomás alá helyezni tagállamokat. A 2020-ban kialakult Covid-19 világjárvány az összes európai ország gazdaságát megrázta, amelyre válaszul az EU helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközt (RRF) hozott létre enyhítendő a járvány gazdasági és társadalmi hatásait. Magyarország és Lengyelország ugyanakkor különböző jogállamisági kifogások ürügyén továbbra sem kapták meg az alapból nekik járó forrásokat. Hasonlóképpen, az uniós intézmények az EU legújabb jogállamisági eszközét, a kondicionalitási rendeletet is arra használják fel, hogy forrásokat vonjanak meg Magyarországtól. Mint ismeretes, az ukrajnai háború következtében kialakult rendkívüli inflációtól és energiaellátási nehézségektől terhelt időszakban függesztették fel a Magyarországnak az uniós költségvetés alapján járó kohéziós források egy részét.
Bár jelenleg Lengyelország és Magyarország áll az uniós jogállamiság-politika célkeresztjében, később más tagállamok is hasonló helyzetbe kerülhetnek. Ahogy bővül az Unió jogállamiság-politikája, és ahogy növekszik az Unió jogállamisági tevékenységének tétje, úgy kellene a tudományos publikációknak is függetleníteni magukat a hivatalos uniós intézményi narratívától és szélesíteni az elemzési perspektívájukat.
2023.03.03. Gát Ákos Bence
Kép: Pixabay