Szinte teljes konszenzus van a szakértők és vezető európai politikusok között arról, hogy Joe Biden megválasztásával javulni fognak az európai-amerikai gazdasági és politikai kapcsolatok, és új lapot nyithatunk az euroatlanti kapcsolatok történetében. Megalapozott-e ez a vélekedés vagy inkább vágy vezérelt gondolkodás uralja ezt a diskurzust? Mennyire fontos Európa az Amerikai Egyesület Államoknak a 21. század harmadik évtizedében a globális politikai erőviszonyok függvényében? Hogyan alakulnak a kétoldalú magyar-amerikai kapcsolatok Trump távozásával, és mi lehet Magyarország stratégiája ebben az új megközelítésben?
Az USA külpolitikája a múltban és Trump színrelépése
Az Amerikai Egyesült Államok (USA) 1776-tól a 20. század elejéig alapvetően erősen izolacionista politikát folytatott, a „Monroe-doktrína” alapján külpolitikai fellépését az amerikai kontinensre korlátozta. A 19. század végétől kezdődött meg a külső szerepvállalások sora, azonban az USA világpolitikai szerepvállalásáról szóló viták a 20. század elején, különösen az első világháborúba belépés apropóján merültek fel igazán. Amíg Theodore Roosevelt a hatalmi egyensúly és a „realpolitik” elve mentén közelítette meg Amerika szerepét, Woodrow Wilson az USA morális felelősségvállalására fektette a hangsúlyt („biztonságossá tenni a világot a demokrácia számára”). A Wilson által lefektetett elvek megalapozták a következő évtizedek idealizmusra építő politikáját, több későbbi elnök számára is ihletésül szolgáltak, és ezáltal az amerikai külpolitika vezérlő elveivé váltak (a Roosevelt-Wilson vitáról ld. bővebben Henry Kissinger Diplomáciáját).
A 20. századra az USA geopolitikai, gazdasági és morális térnyerése okán gyakran „amerikai évszázadként” hivatkoznak. Ebben az időszakban – különösen a második világháborút és a hidegháborút követően – hatványozottan érvényesült az amerikai hegemónia. 1945 után az USA részesedése az új világrendben mind geopolitikai, mind gazdasági értelemben óriási, már-már aránytalan volt. A nemzetközi rendszerek alapvetően az USA érdekei mentén és azokkal összhangban jöttek létre, amit a szuperhatalom ki is használt. Az óriási gazdasági erőfölény aztán a romba dőlt országok gazdaságainak újbóli fellendülésével normalizálódott. Az amerikai hegemónia a hidegháború végével kapott újabb lendületet, a kétpólusú világ egypólusúvá válásával. Úgy tűnt, az USA morális erőfölénye újabb évtizedekre bebetonozódott, többen a liberális demokráciák végső győzelmét hirdették meg (ld. Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember c. művét). Ezt az állapotot törte meg a 2008-as világgazdasági válság és a 2010-es évek geopolitikai átalakulásokat magával hozó folyamatai. Világgazdasági viszonylatban Kína felemelkedésével az USA új globális versenytársat kapott. Az USA bár számos térségben hadviselésbe kezdett hol a “humanitárius intervenció”, hol a “terrorizmus elleni harc”, hol pedig az “arab tavasz” támogatása jegyében (Szomália, Jugoszlávia, Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria), ezek a nemzetközi akciók sok esetben nem az USA nemzetközi morális fölényét erősítették meg, sőt, többször éppen azt ásták alá. Békés Márton szerint a kétpárti elit („bipartisan establishment”) 1991 és 2016 között szellemileg és gazdasági érdekeltségeit tekintve egybeépült, és éppen ezzel kívánt szakítani Donald Trump, aki az establishment elleni hadviselést meghirdetve lett az USA elnöke 2017-ben, újra az izolacionizmus ösvényére terelve az USA-t és szakítva a „kötelező háborúindítás” gyakorlatával.
Ahogy arra Ugrósdy Márton és Romsics Gergely a Külügyi és Külgazdasági Intézet podcastjében felhívták a figyelmet, a „trumpizmus” nem csupán jobboldali jelenség, hiszen a politikai élet egyre intenzívebbé válása mindkét oldalra jellemző (ld. a baloldalon Bernie Sanderst vagy Kamala Harrist), ez pedig a középtől való eltávolodást és a társadalom polarizációját vonja maga után. Az okot a szakértők abban látják, hogy mára a politikacsinálás módja megöregedett, ezáltal pedig sokan képviselet nélkül érzik magukat. Az ilyen politikai vákuumok kialakulására a politikai rendszerek általában új pártok megjelenésével reagálnak (pl. Németországban az AfD), az USA-ban azonban új politikai szereplőknek sokkal nehezebb belépni a politikai térbe, mint Európában, éppen ezért a pártok belülről igyekeznek változást elérni. Bár az amerikai pártok ennek okán nagyon sokszínűek, a politika vákuum most mégis hatványozottan érződött. Ezt használta ki külsős szereplőként Trump 2016-ban, fenekestül felforgatva az amerikai politikai életet. Pokol Béla szerint Trump mozgalma az „USA elitjének világuralmi ambíciói elleni fellépés és a hazai tőke olcsó bérű ázsiai országokba invesztálása révén megrokkant» rozsda-Amerika «lázadása volt […] inkább volt forradalom az ő elnöki ciklusa, mintsem egyike az addig megszokott puszta elnökváltásoknak.”
USA-EU kapcsolatok – történelmi visszatekintés, az együttműködés színterei
Navracsics Tibor az együttműködés három olyan színterét emeli ki, amely a múltban és napjainkban is alapvetően határozta és határozza meg az amerikai-európai kapcsolatokat: geopolitika, gazdaság és ideológia. A második világháborút követően Európa kiemelkedő geopolitikai jelentőséggel bírt az USA számára, hiszen az európai integráció pacifikálta az európai kontinenst és garantálta az USA befolyási övezetének a szovjet gyarmatbirodalommal szembeni megszilárdulását. Ezen felül az európai egységes piac az USA számára is csábító volt és egyre bővülő kereskedelmi lehetőséget jelentett. Az ideológia terén pedig az európai együttműködésben részt vállaló tagállamok az amerikai politikai modellel egyező értékeket vallottak, alternatívát nyújtva a szovjet értékrendszerrel szemben. Navracsics szerint e viszonyrendszerben alapvető változások álltak be a 2000-es évek elején, és e világpolitikai és világgazdasági változásokkal átértékelődött az EU helye is az amerikai gondolkodásban. Ami a geopolitikát illeti, a kommunizmus bukásával Európa megszűnt frontvonal lenni, Kína lett a fő vetélytárs, így a küzdelem arcvonala az ázsiai és a csendes-óceáni térség lett. A gazdasági versenyben is fokozatosan teret vesztett az EU, hiszen kereskedelmi partnerként sem olyan vonzó már, mint a hatalmas piacot jelentő ázsiai nemzetgazdaságok.
Érdemes ugyanebben a megközelítésben megvizsgálni, hogy Trump elnöksége mit hozott az amerikai-európai viszonyba, és miként reagált erre az EU. Trump előnyben részesítette a bilaterális diplomáciát a multilaterálishoz képest, számos multilaterális globális szervezetet kemény kritikával illetett. A gazdasági együttműködés terén kiemelendő, hogy felfüggesztette a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) tárgyalásokat, nyíltan protekcionista gazdaságpolitikát folytatott, az EU és az USA pedig kölcsönösen vetettek ki egymás termékeire vámokat. Ezen felül Trump ideológiailag is eltávolodott az EU vezetésétől, amit a Brexit nyílt támogatása is jól szemléltet. Az amerikai szokatlan politikát az EU és vezető tagállamai sem hagyták szó nélkül. Ahogy azt Navracsics is megjegyezi, az EU Franciaország sürgetésére önálló geopolitikai identitásban gondolkozva védelmi kapacitások kiépítésébe fogott, az amerikai protekcionizmusra szabadkereskedelmi partnerek keresésével válaszolt, az ideológiai partnerség meggyengülésére pedig egyre merevebb doktriner politikai magatartással reagált.
Mit hoz Biden elnöksége – európai elvárások és az amerikai politika várható alakulása
Az új adminisztrációval való szorosabb együttműködéssel kapcsolatos európai elvárások megjelennek egyrészt a Bizottság új transzatlanti programjában, másrészt a Tanács EU-USA kapcsolatokról szóló következtetéseiben, valamint Ursula von der Leyen bizottsági elnök Joe Biden beiktatása kapcsán az Európai Parlamentben elmondott beszédében is.
Az EU vezetőinek elképzelései szerint az alábbi területeken és módokon kellene növelni az amerikai-európai együttműködést:
a) koronavírus: együttműködés a vakcinák fejlesztésének és terjesztésének finanszírozását illetően, az alapvető gyógyászati termékek kereskedelmének megkönnyítése, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) megerősítése és reformja;
b) zöldpolitika: átfogó transzatlanti zöld menetrend kidolgozása, nulla nettó kibocsátás 2050-ig történő elérése, közös kereskedelmi és éghajlat-politikai kezdeményezés, a kibocsátásáthelyezés elkerülését célzó intézkedések, zöld technológiai szövetség;
c) kereskedelem és technológia: kétoldalú kereskedelmet gátló akadályok tárgyalásos úton történő felszámolása, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) reformja, egy új EU–USA Kereskedelmi és Technológiai Tanács létrehozása, az online platformok és a technológiai óriáscégek felelősségéről szóló célzott párbeszéd elindítása;
d) külügyek és demokrácia: szorosabb transzatlanti partnerség visszaállítása, közös kötelezettségvállalások az önkényuralom, az emberi jogi visszaélések és a korrupció terjedése elleni küzdelem terén, a regionális és globális stabilitás előmozdítása, a transzatlanti és a nemzetközi biztonság megerősítése.
Az amerikai politika kulcsterületei az EU-val való együttműködés szempontjából – fentiekkel hasonlóságot mutatva – a kereskedelempolitika, klíma- és energiapolitika, védelempolitika, demokrácia-monitoring.
a) gazdaságpolitika: Biden a választási kampányban kiállt az amerikai munkahelyek megvédése mellett – ez mindenképpen prioritás lesz a Covid világjárvány után. Trump elnöksége idején a munkanélküliség 50 éve nem látott alacsony ponton volt (és ez kiterjedt a társadalom minden szegmensére, ideértve a latinókat és a feketéket is), ezért vélhetően Biden a kereskedelmet is az amerikai munkahelyek védelme érdekében fogja alakítani.
b) klíma- és energiapolitika: Bidentől egy sokkal ambiciózusabb zöldpolitika várható, mint amit Trumptól láthattunk. Hivatalba lépése utáni első lépéseinek egyike volt a párizsi klímaegyezmény keretei közé való visszatérés. Mindemellett az energiapolitika továbbra is az USA külpolitikájának kulcsfontosságú területe lesz, különösen Közép-Európa gázellátásának diverzifikációja (Oroszországtól való függés csökkentése), amelyet a cseppfolyósított gáz exportálásával kíván elérni. Az USA vélhetően továbbra is erősen fogja ellenezni az Oroszország által támogatott projekteket, így az Északi Áramlatot és a Török Áramlatot.
c) védelempolitika: Magyarics Tamás szerint az új amerikai adminisztráció várhatóan agresszívabb retorikát fog alkalmazni az oroszokkal szemben, ugyanakkor az USA-nak is érdeke az együttműködés az oroszokkal. A NATO további megerősítése céljából egyrészt várható a potenciális amerikai szövetségesek (Ukrajna, Georgia) transzatlanti integrációjának hangsúlyosabb támogatása. Várhatóan nem fog változni az az amerikai politika, hogy nagyobb anyagi hozzájárulást várnak a védelmi kiadásoknál, de Magyarics szerint az USA-nak az is érdeke, hogy az EU junior partner maradjon a NATO-ban, mivel a védelmi együttműködés általuk történő nagy többségű fenntartása jó befektetés a védelmi kiadásokat növelni amúgy sem nagyon szándékozó nyugat-európaiak függő biztonsági helyzetben tartására.
d) demokrácia-monitoring: Biden a választási kampányban stratégiai célkitűzésnek nevezte, hogy az USA visszaszerezze a „morális tartású, értékalapú és példamutató vezető szerepét a demokráciák és a szabad világ számára”. Biden tervei között szerepel, hogy első hivatali évében rendezzék meg a Demokráciák Csúcstalálkozóját a „jogállam-alapú demokráciák” támogatása céljából. Biden az amerikai külpolitikát belpolitikai jelentőségű tényezőnek tekinti, és várhatóan nagy hangsúlyt fog fektetni az USA globális vezető szerepének hangsúlyozására.
Általánosan elmondható, hogy a Trump által zászlóra tűzött „America First” jelszó helyét Biden külpolitikai kommunikációjában az „America is Back” mottó vette át. Biden erősen rájátszik arra a hurráoptimizmusra, amit hivatalba lépése kapcsán többek között az EU vezetőitől volt tapasztalható, mondván: minden probléma forrása, Donald Trump a múlté, Amerika visszatért. Magyarics Tamás szerint azonban az amerikai érdekek alapvetően nem változnak, legfeljebb a hangnem lesz szívélyesebb, tehát a fő különbség Biden és Trump között csak a stílus lesz. Hasonló véleményen van Ugrósdy Márton is: az amerikai érdek változatlan, csupán az a kérdés, hogy a nyers amerikai gazdasági és politikai érdekeket – amiket Trump kendőzetlenül képviselt – hogyan tudják „becsomagolni”. Navracsics szerint az USA-EU kapcsolat nem lesz ismét olyan, mint korábban volt, mivel az EU mára több területen is leértékelődött az USA számára (e kapcsolatok nem most értékelődtek le az USA számára, hanem egy nagy geopolitikai átrendeződés részeként Obama idején). Az EUstrat vezetője úgy véli, Bidennel valójában éppen az Obama adminisztráció tér vissza. Magyarics szerint Európában Obamára is messiásként vártak Európában, de ő sem igazán törődött Európával, mert Európa már nem volt elsődleges „célpontja” az USA-nak, sokkal inkább Ázsia. Ezzel egyhangzóan nyilatkozott Josep Borrell, az EU külügyi és külbiztonsági főképviselője is: az EU-nak „most teljesen más szerepet kell játszania az amerikai politikában, mint amit a második világháború után megszoktunk. […] Ne képzeljük el, hogy Amerika ismét visszatér Európába”.
Amerikai kapcsolatok Közép-Kelet-Európa és Magyarország szemszögéből
Magyarics Tamás rövid, de mégis tartalmas írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy Közép-Kelet-Európa az USA globális stratégiai érdekeiben rendszerint a második vonalba szorult. Az amerikaiak a második világháború után átengedték a térséget a szovjeteknek (utóbbiak „legitim biztonsági érdekei miatt”), míg a hidegháború alatt a régiót teljes mértékben alárendelték az amerikai–szovjet viszonynak. Magyarics szerint a térség geopolitikai környezete a Szovjetunió összeomlásával megváltozott, felértékelődött. Lehetőség nyílt ugyanis az atlanti közösség bővítésére és erősítésére (nagyjából százmilliós népességgel), az amerikai érdekszféra kiterjesztésére (több száz kilométeres stratégiai mélységet biztosítva a nyugat-európai államoknak), és a régió egyúttal az orosz érdekszférából is kikerült.
Az amerikai és közép-kelet-európai kapcsolat egyértelmű sarokpontja – a védelempolitika mellett – az energiapolitika. Különösen a gázellátás döntő kérdés Közép-Kelet-Európa önállósága szempontjából. Oroszország a térség legnagyobb ellátója, a csővezetékek többségének nyomvonala is az orosz ellenőrzést biztosítja. Az USA egyik legfontosabb geopolitikai célja a régió feletti orosz befolyás csökkentése, amelyet a cseppfolyósított gáz exportjával kíván elérni. Ehhez megfelelő befogadó terminálok épültek Lengyelországban és Litvániában, legutóbb pedig Horvátországban. A cseppfolyósított gázexport jelentősége egy észak-déli, Oroszországtól és Németországtól független energiafolyosó megnyitásában áll. Emiatt az elmúlt években az USA-nak kemény vitái voltak Németországgal, amelyek éppen erre az energiapolitikai kérdésre vezethetők vissza (annak ellenére, hogy a sajtó inkább Trump személye miatti ellentétként próbálta beállítani a nézeteltérést). Ahogy ezt Magyarics is kiemeli, Trump számára kiemelt fontosságú volt Közép-Kelet-Európa: első európai elnöki látogatását Varsóban kezdte, ahol hangsúlyosan beszélt a Három Tenger Kezdeményezésről, 2019 tavaszán az Ovális Irodában fogadta a visegrádi négyek miniszterelnökeit.
Ami az amerikai-magyar bilaterális kapcsolatokat illeti, az Obama adminisztráció idején érzékelhető puskaporos hangulatot egy sokkal jobb kétoldalú kapcsolat váltotta fel Trump hivatalba lépésével. Megerősödtek a kétoldalú gazdasági együttműködések, jelentős katonai beszerzésekre került sor. Kérdéses, hogy az elmúlt évek jó együttműködése áldozatául fog-e esni a két kormány közötti nyilvánvaló ideológiai különbségeknek. E különbségeket jelzi, hogy Biden a kampánya során Magyarországot autokrata vezetésű, kvázi bukott demokráciák országai között említette (Fehéroroszország, Törökország, Brazília és Lengyelország társaságában), amit a magyar külügyminiszter sem hagyott szó nélkül. Magyarics és Pokol továbbá azt vizionálják, hogy Biden a föderális Európa felé fogja terelni az uniós tagállamokat. Anthony Blinken, az USA új magyar származású külügyminisztere kulcsszereplő lehet a kétoldalú kapcsolatok alakulásában, de ahogy erre Békés és Havasi felhívják a figyelmet, nem biztos, hogy ez Magyarország számára kedvező elmozdulást fog hozni.
Kihívások és esélyek az amerikai-magyar viszonyrendszerben
A legfőbb kihívást az USA és Magyarország vezetése közt az egyértelműen azonosítható ideológiai különbségek jelenthetik. Különösen igaz ez az USA által belebegtetett paternalista hozzáállásra a demokrácia és az emberi jogi monitoring terén. Pokol Béla szerint Bidennel az „emberjogi imperializmus” folytatása várható. Az emberi jogok előtérbe helyezése alapvetően nem lenne baj, sőt, a határon túli magyarok jogainak védelme és érdekeinek érvényesítése szempontjából számos lehetőséget rejtene magában (gondoljunk csak a magántulajdonhoz való jogot semmibe vevő Benes-dekrétumokra). Az emberi jogi koncepció azonban egy torzuláson megy keresztül, amely során, a természetjogi alapokon nyugvó hagyományos alapjogok egyre inkább háttérbe szorulnak, és helyüket az elidegeníthetetlen emberi jogok koncepciójával kevésbé összeegyeztethető új jogok veszik át. Ezt a folyamatot támogatja a baloldal Amerikában, míg a jobboldal inkább a tradicionális univerzális emberi jogi megközelítést igyekszik életben tartani. Erre tett kísérletként értelmezhető a 2019-ben létrehozott Elidegeníthetetlen Jogok Bizottságának (Commission for Unalienable Rights) gondolatisága.
A geopolitika terén kihívást jelenthet Magyarország számára Ukrajna atlanti integrációjának hangsúlyosabb támogatása. Magyarország ugyanis keményen kiállt a kárpátaljai magyarok érdekei mellett, leszögezve, hogy mindaddig blokkolni fogja Ukrajna NATO csatlakozását, amíg az állam vissza nem állítja a nemzeti kisebbségek számára korábban garantált, majd az oktatási és nyelvtörvénnyel elvett jogokat. Félő, hogy az amerikai érdekszféra kiterjesztésének fontossága miatt a Biden adminisztráció egyre nagyobb politikai nyomást fog gyakorolni Magyarországra álláspontja feladása érdekében. Szintén kihívást jelenthet Magyarország azon külpolitikai alapvetése, miszerint igyekszik jó gazdasági kapcsolatokat fenntartani Oroszországgal és Kínával is. Az USA ugyanis egyértelműen ezen hatalmak minél teljesebb visszaszorításában érdekelt (ez az EU szintjén is problémát jelent, hiszen az USA éles kritikával illette az EU és Kína által 2020 végén bejelentett beruházásvédelmi megállapodást is). Nem elképzelhetetlen, hogy Magyarország keleti kapcsolatait a nyugati, „szabad világgal” való szembefordulásként igyekszik majd az USA beállítani, ekképpen gyakorolva nyomást hazánkra.
Mindezen kihívások mellett esélyek is mutatkoznak a magyar-amerikai jó viszony fenntartására, amely esélyek leginkább Magyarország térségi elhelyezkedéséből és az energiapolitika diverzifikációjának lehetőségeiből fakadnak. Kiemelendő a Három Tenger Kezdeményezés, amelynek finanszírozásába Magyarország is beszállt, illetve amely térségi kezdeményezést az USA is nagy összeggel támogatott (a Három Tenger Kezdeményezésről ld. bővebben Nagy Dénes András és Zeöld Zsombor írásait).
2021. 03. 01. - Dr. Tárnok Balázs
Kép: novekedes.hu
Jelen írás a 2021. február 26-én megrendezett „EUSTRAT kurzus III. Transzatlanti kapcsolatok 2020 után” c. rendezvényen elhangzottak kivonata. A teljes előadás felvételről visszanézhető az alábbi linken.